A reggel távoli esőcseppjei borították a Budai Várat. Némán néztem, ahogy a szürkés-lilás bolyhokból sűrűn, átláthatatlan fátyolként hullnak alá, majd az álmos épületek kupoláin tompán csillannak meg… Az elterülő látkép sárgán pislákoló szemeiből tovatűnt a csillogás, s az épületeket sötétség fogta körül. A szél lomha újságpapírt kergetett az egymás mellett elsuhanó lábak között, míg a nedves utakon cikázó féklámpák piros fényei egymásba értek. Az időközben megeredt apró folyók a város tegnapi szemetét mosták szüntelenül, utuk a vén földbe vezetett. A mozdulatlan időben csilingelő villamosok robogtak tova, s felrázták mély álmukból a Duna-parti szobrokat. Mellettük egy koldus időzött, tekintete fürkészőn figyelte a bronzba vésett alakokat, mintha egy-egy barátját vélte volna felfedezni bennük...
A tegnap képeit egy szálloda párás ablakán át magányosan szemléltem... S míg a vonat indulására vártam, a forró tea illanó gőze megidézte azt, aki nem lehetett éppen, akkor ott….
Fotó: Google