Ha jő az alkalom,
Szán siklik a havon.
Ormokon s tavakon,
Csilingel az utakon.

Ezüst bojtja, hóbundája,
Arcát rejti nagy szakálla.

Gyermekszívek jósága,
Édesanyák mosolygása.
Kalács készül, hull a hó,
Csengő-bongó nótaszó.

Hajnalodik, csillag szalad,
Kis cipőcske duzzad, dagad.
Benne minden földi jó,
Csokoládé s mogyoró.

Fotó: Pinterest

A polcokon nyomot hagyott az idő,
S a poros lapok közül egy megsárgult fénykép kerül elő.
Ennyi év után eltűnődöm azon,
Gyógyír-e az idő? Elmúlik majd a fájdalom?

Fiatalok voltunk, s szabadok,
Napról napra éltük az időt, mi adatott.
Most riadtan állok egymagam,
S te egymillió mérföldre tőlem nem hallod meg szavam.

Sajnálom mindazt, mit Veled tettem,
De az évekkel már más ember lettem.
Remélem, egyszer majd elmondhatom,
Bár összetörtem szívedet,
De Benned vágyom még holnapom.

Fotó: Google

Mikor távol kerül tőlünk valaki, akaratlanul is felidézzük mindazt, ami összeköt bennünket: az emlékeinket. A találkozásokat, az érzéseket, a helyszíneket, a pillanatokat. Mintha közös könyvünket írnánk, s benne a lapok, mint együtt töltött perceink őrei….

Istenem, óvd meg a gyermeket,
Ki tiszta lelkével a Földre született!
Szeresd őt, ki mosolyával aranykaput nyit az égen,
S apró Emberré válik szülei szívében!

Fotó: Google

Hajnali pára lepi be a tájat,
Körülöleli a magányos fejfákat.
A fehér köveken megtörik a napsugár,
A régi temetőben egy lélek sem jár ma már.

Az őszi szél eljátssza letűnt dalod,
Mit sírod lábánál magányosan hallgatok.
A vén diófa árnyékában mozdulatlanok a tegnapok,
S míg lelked nyugtatod, remélek egy szebb holnapot.

Körülötted megsárgult, vésett képek,
Fájó szívektől őriznek megannyi, szomorú emléket.
S míg örök kőszálra állva tested megpihen,
Lelkem virágait hantodra leteszem.

Mikor mindent megteszel érte,
De mégsem elég...
Mikor mindent megkapsz, mit akarsz,
De inkább elmenekülnél...
Mikor túl szerelmes vagy, hogy elengedd,
De ha sosem próbálod, sosem tudod meg....
Mikor próbálnád megtartani,
De már nem a tiéd...
Mikor próbálnál előre menni,
De már nincs miért...

Ám ha nem elég még a vágyból,
Nem elég a megszokásból...
Nem elég még a lángból,
S nem elég az álmodozásból...
Mikor nem elég még az út, mit kaptál,
Tegyél azért, hogy maradjál!

Számos mód létezik arra, hogy kifejezzük mindazt, ami a szívünkben lakozik. Van, ki tollat ragad, hogy sorokba szője érzéseit, míg az élet bohém művészei a Duna parton fehér vászonra húzzák tarka vonalaikat. Mások hangokba zárják lelkük rezdüléseit. A vándorutakon tett kísérletek, melyeken olykor önmagunkat keressük, egyben lényük egy darabjának megosztását jelentik távoli tájak világaival. S az összeillő rímek, mint egymásra borított tetőcserepek, vagy összefonódó kezek mindenkinek mást és mást jelentenek: az éhezőnek táplálékot, gyógyírt a sebzett szívnek, s a boldogság könnyeit a szeretett félnek….

Fotó: Pinterest

Egy megkopott arcú szürke világ,
Meztelen tájak, a jég muzsikál.
Ringat a bánat, nincs, aki már
Két keze közt óv, szűnni muszáj...

Tüll-puha hó hull, csillan a táj,
Röppen a szellő, rezdül az ág.
Őszül az erdő, s zord mosolyán
Táncol az éjben a csalfa magány...

Ködöt hozott a reggel,
S én felnéztem az égre...
Esőcsepp vegyült a könnyek tengerébe.

Ne magyarázkodj, kérlek!
Hasztalanok a szavak...
Érzések nélkül összetörnek,
Mint padlón koppanó üvegpoharak.

Ahogy a nyár melegét elűzi a dér,
S ősszel elszakad fától a levél,
Búcsúnk s szerelmünk oly könnyedén véget ér...

Fotó: Google