Emlékszel, édes, mikor először láttalak?
Ott álltál az esőben egy bár eresze alatt-
S a napok nehéz súlya a válladon megragadt...
Emlékszel, édes, mikor először láttalak?
Cigarettád hanyagul hevert a lábaid alatt,
S elhamvadó füstjében tekintetem rád akadt.
Emlékszel, édes, mikor először láttalak?
Italoddal kezedben támasztottad a falat,
S kacér mosolyod képzelni hívta késői vágyamat.
Igyál hát, édes, s nézd a csillagokat,
Felejtsd el, zárd lakatra a komor gondokat...
Én elűzöm mellőled a sötét démonokat.
Igyál hát, édes, rogyadozik az akarat,
Lassan elcsendesül az utca,
Míg megcsókollak a bár eresze alatt...
A reggel távoli esőcseppjei borították a Budai Várat. Némán néztem, ahogy a szürkés-lilás bolyhokból sűrűn, átláthatatlan fátyolként hullnak alá, majd az álmos épületek kupoláin tompán csillannak meg… Az elterülő látkép sárgán pislákoló szemeiből tovatűnt a csillogás, s az épületeket sötétség fogta körül. A szél lomha újságpapírt kergetett az egymás mellett elsuhanó lábak között, míg a nedves utakon cikázó féklámpák piros fényei egymásba értek. Az időközben megeredt apró folyók a város tegnapi szemetét mosták szüntelenül, utuk a vén földbe vezetett. A mozdulatlan időben csilingelő villamosok robogtak tova, s felrázták mély álmukból a Duna-parti szobrokat. Mellettük egy koldus időzött, tekintete fürkészőn figyelte a bronzba vésett alakokat, mintha egy-egy barátját vélte volna felfedezni bennük...
A tegnap képeit egy szálloda párás ablakán át magányosan szemléltem... S míg a vonat indulására vártam, a forró tea illanó gőze megidézte azt, aki nem lehetett éppen, akkor ott….
Fotó: Google
Utak, melyek sehová sem vezettek,
Érzések, melyek a földbe gyökereztek...
Távol voltál, de mégis oly közel,
Egy más világban, hol a boldogság ölel.
Adj többet, mint amit kíván a szív,
Adj mélységet, ami elűzi a kínt...
Őrizd magadban súlytalan életem,
Míg törött lelkemet szárnyadon reptetem!
Édes emlék, mely kísért s megmarad,
Rögös utak, köztük mámor s bódulat.
Visszhangzik a némaság, hol megcsókoltalak,
Visszavárlak ma is az őszi lombok alatt.
Fotó: Pinterest
Múlik az óév, harsog a bál,
Libben a szoknya, fordul a lány.
Lángol az égbolt, látod-e már?
Durran a pezsgő, víg a világ.
Itt van az új év, a nép dala száll,
Csorba az óra s fárad a láb.
Ringat a mámor, az éj kegye vár,
Indul a taxi, s nyílik a zár.
Roskad az asztal, röffen a tál,
Készül a lista, új a szokás.
Gazdag az áldás, hidd a csodát!
Fordul a naptár, s száll a fohász.
Fotó: Pinterest
Ha eljő Szenteste, kigyúlnak a fények,
S angyalok járják be a fehér vidéket.
Őszinte kívánságok érnek a lelkekhez,
S a huncut tekintetek könnyekkel megtelnek.
Számtalan útvonal vezet a szívekhez,
S a gyermeki emlékek csendesen lépkednek.
Az asztalok körül összegyűlik a család,
S a decemberi szürkeségben megszületik a varázs.
Fotó: Donna Green