Hajnali pára lepi be a tájat,
Körülöleli a magányos fejfákat.
A fehér köveken megtörik a napsugár,
A régi temetőben egy lélek sem jár ma már.

Az őszi szél eljátssza letűnt dalod,
Mit sírod lábánál magányosan hallgatok.
A vén diófa árnyékában mozdulatlanok a tegnapok,
S míg lelked nyugtatod, remélek egy szebb holnapot.

Körülötted megsárgult, vésett képek,
Fájó szívektől őriznek megannyi, szomorú emléket.
S míg örök kőszálra állva tested megpihen,
Lelkem virágait hantodra leteszem.