Odakint ködös félhomály dereng,
A hidegben egy idős kéz megremeg.
Kulcsra zárja lakásának ajtaját,
A lámpák sárga fényében egy szürke taxi vár reá.

Apró bőrönd sorsát lesi a lépcső tetején,
Mellette idős hölgy áll, szíve, lelke oly nehéz...
Visszaréved kicsit még a múltba,
Az akácos útra, hol ifjú férjét karolta.
Ősz pillái mögül egy könnycsepp csordogál,
Arca fakó ráncaiban olykor meg-megáll.

Némán suhannak szüntelen a magányos utcák,
Az emlékek színhelyeit az enyészet marja át.
A hajnal első sugarával véget ér az álom,
S az idős hölgy lelke megpihen az Örökkévalóságon.

Fotó: Pinterest

Ha egy pillangó meglebbenti szárnyait a világ egyik részén, nem tudhatjuk, hogy annak túlsó felén milyen változásokat idéz elő…. Csak úgy, mint a találkozások. Életünk során több millió ember keresztezi utunkat, mégis kevés arc marad meg belőlük, s még kevesebb azoknak a száma, akik lábnyomukat a szívünkbe tudják helyezni. Az ilyen személyek azonban a pillangók szárnycsapásaihoz hasonlóan átformálják lelkünket, egy-egy kimondott szóval, egy-egy érintéssel. S ezek a pillanatok lehetnek lágyak, mint a szellő érintése, de támadhatnak olyan erővel is, mint a tornádók. Előfordulhat, hogy repdesésük közben egyszerre csak kitárják nekünk a világot, biztonsággal tartanak bennünket a föld felett, míg a következő pillanatban mély sebeket okoznak. Ugyanakkor szükségünk van arra, hogy a kezünkben tartsuk őket, közelről is megcsodáljuk gyönyörű színkavalkádjukat. Ha azt szeretnénk, hogy velünk maradjanak, megtanulunk törődni velük, és nem félünk attól, hogy a szárnyuk által keltett szellő fájdalmat okozhat nekünk.

S ha végül kinyújtott kezünkről új útra térnek, csak reménykedünk abban, hogy hozzájuk hasonlóan, mi is megváltoztattunk bennük valamit, ami aztán visszarepíti hozzánk őket…. Ha csak egy percre is, de újra elhozzák azt a boldogságot, amit az első találkozás okozott….

Fotó: Imgfave

Olyan volt, mint az áprilisi ég:
Szemében csillogott a reggeli azúrkék.
Tűz égett szívében,
S lelkében csalfa, vak remény...
Olvadó hó, mi áttör a fagyon,
S virágok szirmait bontja a tavon.

Olyan volt, mint az októberi éj:
Alkonyat gyúlt szemében,
S jégeső hullt szívében.
Lelkében sötét üresség...
Legmélyebb hűvösség, mi hóvihart támaszt,
S fehér lepellel öli meg a tájat.

Mint szerelem s gyűlölet,
A vágyak börtönébe zárnak,
Idillel szövik be a kimondott imákat...
S míg lelkük ezen ábrándozik,
Két emberben egy lélek lakozik...

Fotó: Google

Tudod, a tűz lassan elmúlik...
Látod-e a lángnak halványuló fényét?
Nesztelen épített falat a tél,
Érintésedben érzem hidegségét.

Próbálunk tartozni valakihez,
Vágyakat szövünk, mi lágyan körbefog,
Kétségeink szertefoszlanak,
Majd parázsló könnyünk felégeti a holnapot.

A csillagokból hullunk alá,
S hamuvá válunk,
Míg a Földre érkezünk...

Lassan lángra gyúlunk,
Lassan elégünk...
Így éljük újra, s újra egynyári életünk...

Vágyakkal telve jövünk a világra. Álmokká színezzük életünk útját, miközben megpróbáljuk megfogalmazni, mit is várunk magától az Élettől. Álmainkért, vágyainkért azonban nem vagyunk felelősek, olyanok ezek, mint az égen átsuhanó madarak.... Egy fészekben dédelgetik őket, míg végül szárnyat bontanak, s nekivágnak a végtelennek...

Számomra is ezer meg ezer varázslat létezik: hallgatni a természet sokszínű hangját, miközben a csend fátylába burkolózom, tűzszínű nyárban poharat emelni azokra, akik életem számos állomásán kísérőim voltak, vagy nézni, ahogy a tavaszi pocsolyában a hullám lassan elsimul. Fázós alkonyon összebújva sétálni lápmák szűrt fénye alatt, vagy olykor a selymesen úszó szél érintését érezni arcomon. Üvegként törni össze, mikor lelkemnek egy része kiszakad, s álmos reggeleken egy mélabús szempár tükrében magam újra megtalálni.

Szeretni, s szeretve lenni, csókolni, álmodni, remélni, együtt nevetni, s sírni, mikor valaki hiánya karol át…

Fotó: Pinterest

Szabadon élünk s létezünk,
De falak közt félünk s remélünk.
Harcok helyett békére vágyunk,
De kék ég helyett lángokat látunk...

Az Élet országútján millió vándor keresi otthonát,
S van, kinek az utca ad éjszakára megnyugvást, és hazát.
Keresztek között tanyázik a lázadás,
De megfér egymással ellenség s jó barát,
Ha éjszakára függöny mögé rejtőzik a világ...

2015. augusztus, Budapest

 Fotó: Merényi Zita

Szívemhez közel áll e kedves emlék,
Nem is volt oly régen,
Bár az évek fakultra kenték:

Ott álltam egyedül, és néztem,
Ahogy az ég s a föld a horizontban egyesül.
Szél súgta fülembe a tengernek titkait,
S én a homokba véstem lábamnak nyomait.

Fejem felett fehér madarak serege,
Míg a távolban kecses hajók kósza rengetege.
Narancssárga sugarak áztatták a tájat,
Ódon kikötőben szerelmesek álltak.

A kagylók héjain tajtékoztak a habok,
S a szivárvány színeiben ringatták a Napot.

A csalfa tengerek válaszhangja
Lelkemet ismét hívogatja.
Felfestem hát álmaimnak kósza illatát,
S mögé rejtem arcomnak legtitkosabb mosolyát.
 

Foto: Pinterest

Ígérem, egy napon szárnyakat növesztek,
S távol szállok tőled,
Álmaidban kereslek.

De addig óv, félt karod,
Szívverésed érzem,
Kettőnk táncát látom
Minden ébredésben...

Fotó: Pinterest 

Vasba öntött üveggömbök ringatják fényüket a sötét Duna vízén,
S talpak adják át egymásnak a pesti utcák elkoptatott macskakövét.
Míg a bárokból hegedű és jazz egyvelege szól,
Ölelést és csókot vált egymással jövet-menet a hatalmas embersereg.
Ismerősök s ismeretlenek.

A bábeli zűrzavar torzult tükrében van, ki meg-megáll,
S kacaját összekoccanó poharak éles sikolyának adja át.
Az alkoholtól torzult szempárok mámorában csípők ingatják bájukat lenge, áttetsző ruhákban.
S míg a sminkek színei összevegyülnek, az álmatlan lelkek testté szenderülnek.
Hajnal virrad a lomok felett, s Pestet elönti újra a fergeteg.

Fotó: Kovács Andor