Gyémántfényes éjszakán közeleg a holnap,
Nézzük, ahogy a fekete égbolton a csillagok kigyúlnak.
Két kezemben tartom apró testedet,
Lelkemben földöntúli boldogság visszhangja megremeg.

Varázslat szövi át édes álmodat,
Fentről angyalok hallatják mennyei hangjukat.
Könnyű szárnyakon aranyport hintenek,
Nyugalommal töltik meg csöppnyi szívedet.

Aludj el, drága gyermekem,
Hunyd le lassan két szemed,
Csend honol a világban,
S álomország integet...

Mikor majd vágyakozva az égre nézek,
Reszkető kezemben kezedet féltem.
Nem múlik bennünk a szerelmes vágy,
Hajszolunk percet, napot, hogy szűnjön a távolság.
Most még messze tűnik le a Napnak igéző fénye,
De tudjuk, egyszer értünk szól majd vörös hegedűje,
S véle az Élet zenéje.

Akár egy pillanat, oly törékeny az élet,
Míg magad s másokat a lámpa fényében nézed.

Szívednek alakja sokszor csorbát szenved,
Míg mások átmennek rajta, vagy rálépnek egyet.

A megfestett érzések színei arcodról peregnek,
Míg az egyik nap vihart hoz, a másik pedig csendet.

De a percek meghasadt darabjait kapcsok kötik össze,
Míg van ki melletted áll, s kinek lelked terhét teszed le.

A tovatűnő emlékek lapjait pergeti az élet,
Az egyiken kézzel írt szavak, a másikon megsárgult fényképek.
Foszladozó kötésén néhol foltokat hagytak sorsok, s személyek,
Melyek az évek múlásával lassan a feledés tűzében elégnek.
Negédes pillanatok, keserű érzések, s visszhangnak tűnő gyermeki nevetések.
Zsibongó tájak, rozsdamarta zárak, s a régi szülői ház, hol kinézünk a tegnap ablakán.
S ahogy e könyv fölé hajolunk, átfogjuk csendesen, miközben ismerős lesz az idegen,
Egyik kezünkben születés, másikban a halál, közte pedig életünk, mely csak néhány tollvonás...

Leesett a görbe bögre,
Kiborult a tej belőle.
Jött a cirmos, nézegette,
Tükörképét benne lelte.

Háza előtt öreg néne
Dunyhát fosztott a télre.
Őszi napnak szelíd fénye
Álmot hozott agg szemére.

De hamar odalett édes pihenése,
Mihelyst csörrenést hallott a pincébe`.
Otthonkája libbent a szélben,
S botot fogott vén kezében.

Bánatos lett szíve-lelke,
Mikor kedvencét a tej felett lelte.
Hímzett keszkenőjét levetette,
S a kredenc tetejére tette.

Szürke hátú kis egérke
Szökni próbált a kerek résbe.
De a cirmos nem engedte,
Farkincáját egyengette.

Megbocsátott öreg néne,
Így lett köztük szent a béke.

Percekbe szőtt emlékek között
Elmerengünk fiatalságunk fölött...
A végtelen egy kis darabján lépkedünk,
Csendesen, halkan s észrevétlenül...

A hullámzó idő aranyhídja alatt,
Hol fényt vet a vízen a pirkadat,
Míg kezedet kezemben érzem,
Vénülő tekintetedben magam remélem.

Vihar tépázta nappalok, eső áztatta éjszakák,
Miközben múló napjainkat a néma csend járja át.
Szétfoszlik az érintés varázsa, mialatt rabul ejt egy pillanat,
A múlt egy töredéke, hol boldogságunk ott ragadt.

Rohanó világunkban őrizzük a lángot,
Melyet a szenvedély gyújtott köztünk,
S beteljesíteni szívünk vágyott.

A múlt ajándéka az, mi a jelennek kincse,
S melyből jövőnk pilléreit közösen helyezzük le.

S míg mosolyod lelkem rejtekébe zárom,
Te egyetlen leszel számomra ezen a világon...

Ha valamit elkezdünk, igyekszünk mindig a tőlünk telhető legjobbat nyújtani. Legfőképp ha egy álmunkról van szó. Várunk a megfelelő alkalomra, s megteszünk mindent, hogy valósággá váljon. Időnként, mikor visszatekintünk a múltra, emlékek után kutatunk, melyeket könyvekbe rendezünk. Úgy érezzük, a nehézségek ellenére nem volt semmink, amit elveszíthettünk  volna.

Lépteink nyomán válik a poros út ösvénnyé. S a térkép böngészésekor kapott visszajelzések, mint iránytűk mutatják, hogy a saját utunkat járjuk….