Egy kávéval a kézben nézem a viharfelhők tobzódását az égen.
Az utcák zajos világát magam mögött hagyom,
S a benti félhomály ürességének lelkem átadom.
A kinyúlt pulcsi körülfonja testemet,
Mint régen ölelte derekamat két kezed.
Az ereszen koppanó esőcseppek dallamában keresem,
Mit hangod simogatása egykor jelentett nekem.
Az ablak üvegére betűket írnak a görbe folyamok,
S látom bennük, mit szavak helyett adott vágyott mosolyod.
S ahogy az idő múlását csendesen figyelem,
Mind gyakrabban képzelem magam elé két szemed...
Fotó: Pinterest
